Róma és Nápoly között gyakori egy vulkanikus kőzet, a pozzolana előfordulása. Ha ezt égetett mésszel és vízzel elkeverték, erős habarcs lett belőle, amely víz alatt is kötött. Olcsósága és szilárdsága miatt már a római Pantheon, később a konstantinápolyi Hagia Sophia építésekor is alkalmazták. A középkorban e fontos szerkezeti anyag ismerete feledésbe merült, de egy szilárd kötőanyag igénye állandóan kísértett. A XVI. század során több javaslatot írtak le szilárdabb habarcsra, és megindult a pozzolana exportja is. Érdekes módon a sokat kísérletező John Smeaton – akinek az első fúrógépet is köszönhetjük – egy világítótorony alapozását cementtel végezte el 1756-ban. A vasbeton, vagyis a fémhuzallal fokozott szakítószilárdságúvá tett cement feltalálása nem egyértelmű. A franciák J. Monier kertésznek tulajdonítják az elsőséget, aki például virágcserepeket állított így elő, egy bizonyos Lambot pedig még csónakot is készített vasbetonból. Az angolok azt hangoztatják, hogy ezek az alkotások sem jöttek volna létre, ha 1824-ben J. Aspdin nem találja fel a Portland-cementet. Ám a vasbetonnak az építészetben való sokoldalú felhasználása és esztétikai elfogadtatása kétségkívül a franciák nevéhez fűződik, például G. Bodot-éhoz, akinek a párizsi Montmartre dombján álló Szent János-temploma (1896–1899) a város képének meghatározó eleme lett, méltó ellenpontja a tíz évvel korábbi acélszerkezetű Eiffel-toronynak.