Bélyeges tégla
 

Már az ősidőkben felfedezték, hogy az ember és a természet elválaszthatatlan egységet alkot. Az ősi vallások szerint a természet a lélek tápláléka, hatással van életminőségünkre, hangulatunkra, egészségünkre. Otthonunk összeköthet, de el is választhat minket a természettől. A környezetünkben megtalálható természetes anyagok, mint a fa, a kő, a homok, az agyag, a tégla, a növények, a nád segítségével természet közeli, harmonikus és élettel teli otthont alakíthatunk ki.

Minden tégla agyagból készül. A színét az agyagföld összetétele határozza meg. Ha például vasat tartalmaz az agyag, a vas oxidációja piros vagy rózsaszínű téglát eredményez. A mészben gazdag vasszegény tégla inkább sárga vagy vajszínű lesz. A tégla színét ezen kívül az égetés technikája és a víz minősége is befolyásolja. A sós víztől a tégla világosodik, az édes víztől pedig a karamelizáció következtében sötétedik a színe.

A bontott téglák speciális tisztítási eljárás után kerülnek beépítésre nappali díszfalak, kandallók, épített konyhapultok, pincék díszítésére.

A régi téglák egyszerre lehetnek különleges díszei a klasszikus, történelmi korokat idéző lakásoknak, a meleg, családias hangulatú, country stílusú házaknak és a modern enteriőröknek egyaránt.

Az égetett tégla Kr.e. 3500 körül jelent meg. Előnye, hogy ellenállóbb és könnyebben formázható, mint a kő, az építészetben a díszítőmotívumok végtelen számú ismétlését teszik lehetővé. A mázak megjelenése ragyogó színekkel is megajándékozta a tégla építményeket. A római építészet legnagyobb alkotásai téglából készültek, gondoljunk csak a Colosseum vagy a Pantheon monumentális szerkezetére. Bizánc tovább finomította a téglagyártási eljárásokat, így épült meg a Hagia Sophia katedrálisa. Keleten a kínai nagy fal mellett számos pagoda őrzi alakját a téglának köszönhetően. 1200-ra a tégla Európát és Ázsiát is meghódította. A reneszánsztól a téglagyártási módszerek fejlődése következtében a tégla olcsóbb lett, így a társadalom széles rétegeihez jutott el. Ez az időszak olyan remekműveket adott a világnak, mint a firenzei dóm, az albi székesegyház, vagy Iszfahán mecsetje.

A 18. században, az angol ipari forradalom után olyan új technikák láttak napvilágot, amelyek lehetővé tették a tégla nagy mennyiségű előállítását és távolsági szállítását. A 19. századra egész könyvek jelentek meg a téglaépítésről.

A középkor folyamán a tégla Magyarország egyik legfontosabb építőanyaga volt. A kőben szegény területek templomai például kizárólag téglából épültek.

A 14-15. századi téglákra országszerte jellemző volt, hogy a még formában lévő anyag enyhén domború felületébe a rómaiakhoz hasonlóan vájatokat ütöttek hogy a tégla tapadását megnöveljék. A téglavetők ujjuk helyett azonban kormos vagy hamus faággat használtak. Ezt a falazőtégla típust a szakirodalom kannelúrázott téglaként említi. A 18. században általában a következő téglatípusokat égették ki: fali-, boltozati-, kémény-, padlótégla, valamint tetőcserép. A szakirodalom szerint a kéménytégla kisméretű (24-26x12-13x5-6cm), túlégetett, elüvegesedett tégla. A boltozati tégla szélesebb, mint a kéménytégla (25x19x5-6cm). A padlótégla négyzet alakú és két méretben is létezett: a kisebb 18-20x18-20cm-es és a nagyobb 28-30x28-30cm-es. Különleges igények kielégítésére készültek az idomtéglák, például: félköríves párkányok, kútkávák, keskeny mellvédek, oszlopok kiképzésére.

A falazótéglák mérete az évek során folyamatosan változott az igényeknek megfelelően. A lakóházakhoz kisebb, míg a nagy erődítmény, kastély és templomépítkezésekhez nagyobb téglát használtak. A tégla árait a városi tanácsok maximálták.

1766-ban az egri trinitárius templom helyreállításához például a kistállyai égetőből szállított tégla fejében Hubert Mátyás az árnak (45 forint 33 krajcár) megfelelő értékű csokoládét kapott az egri trinitáriusoktól.

Az újkori Magyarországon minden olyan személy égethetett téglát, akinek megvolt az ehhez szükséges agyagot biztosító földterülete, vagyis földbirtokosok, várkapitányok, az udvari kamara, püspökségek és szerzetesrendek, valamint a városok vezetőségei is. Eger környékén például Esterházy Károly a téglavetők termelésének lehetőség szerinti növelését és az egyházi építkezésekhez új égetők létrehozását szorgalmazta püspöksége alatt.

Az újkori téglákon található jelek, bélyegek eleinte elszámolási segédletként szolgáltak. Gyakran egy-egy nyers téglán a kemencébe rakott tégla mennyiségét, a téglák sorait vagy a dátumot jelölték. A 18. század második felében a jelzés már minőségjelként is szolgált, illetve a téglaépítés privilégiumának érvényesítése céljából az engedély nélküli égetések leleplezésének eszköze lehetett. A 19. században a különböző bélyegzők már reklámhordozóként is szolgáltak.

A téglabélyegek a 19. századig a kézi és a gépi gyártású üzemekben is domborúak voltak. A fa téglaforma aljába vésett negatívot kitöltő agyag rajzolta ki a mintát. A 19. században jelentek meg a forma aljára szögezett fémbélyegzők, amelyek az agyagba benyomódva adták a jelet.

A legkorábbi magyarországi évszámos bélyegű téglák Győrből ismertek. Találtak 1560, 1561 és 1571-re keltezett téglákat is. A 16. század második felére keltezhető jelek többek között a csat, szív, hold, csillag, kereszt, szigony és a pont. A 17. században és a 18. század első felében túlnyomórészt monogram mellett áll az évszám, 1745-1815-ig jórészt csak évszám jelöli a darabokat.

Egy-egy téglabélyeg monogramjának beazonosítása a pontos lelőhely és ennek alapján a birtokviszony és az építtetők ismerete nélkül általában lehetetlen. Ugyanazok a rövidítések több személyt vagy építtetőt is jelölhetnek.